Vissza a TÁRKI nyitóoldalára
TÁRKI logó Közvélemény- és piackutatás Adatbank Társadalomkutatás Kiadványok Magunkról English

Kiadványok

Társadalmi Riport | Társadalompolitikai Tanulmányok | Műhelytanulmányok, gyorsjelentések | Szerepváltozások | Könyvek munkatársainktól | Munkatársak publikációi | Kiadványrendelés

 

Társadalmi Riport 1996

Előszó

Az előző, 1990., 1992. és 1994. évi hasonló Társadalmi riport kötetek szerkezetét ebben a kötetben is követtük. Szerepel benne a társadalmi jelzőszámok idősorainak gyűjteménye, továbbvezetve 1994-ig, illetve 1995-ig. Az 1994. évi kötethez képest az idősorokat annyiban változtattuk, hogy elhagytuk az 1989 előtti adatokat. Az 1989. évi jelzőszámok mintegy a rendszerváltás előtti helyzetet mutatják be (tudjuk persze, hogy a rendszerváltás utáni új tendenciák egy részének nyomai már 1990 előtt is jelentkeztek), tehát e kötet jelzőszámai mintegy azt mutatják be, hogy milyen változások következtek be az első hat évben a rendszerváltozás után. Az 1990. évi Társadalmi riport tartalmazta a hosszú távú, a második világháború végéig, illetve egyes esetekben még hosszabb múltra visszatekintő idősorokat, így az 1990. és az 1996. évi Társadalmi riportban közölt jelzőszámok alapján az egész hosszú távú fejlődést a mai napig elemezni lehet. A kötetben szerepelnek továbbá – korábbi gyakorlatunknak megfelelően – az utolsó egy-két év szociológiai adatfelvételeinek legújabb elemzései. Ezeket a szociológiai tanulmányokat négy részre osztva közöljük. Az első részben – a jelzőszámok és azok rövid elemzése mellett szerepel öt tanulmány a makrotársadalmi változásokról. A második részben két tanulmány igen részletes adatok alapján egy ma különösen aktuális témát, az állam és a társadalom, az állampolgár viszonyát tárgyalja elsősorban a szociális kiadások, támogatások nézőpontjából. A nagy társadalmi változások időszakában mindig felerősödnek az identitásproblémák. A harmadik részben a nemzeti identitással, a családdal, a kisebbségi, itt cigány léttel és az előítéletességgel kapcsolatos tanulmányokat közlünk. Végül a negyedik részben az utolsó években örvendetesen megnőtt számú nemzetközi összehasonlításokból adunk válogatást, mert igen fontosnak tartjuk, hogy a magyarországi változásokat és problémákat ne elszigetelten, hanem az országhatárokon túlnyúló keretben elemezzük, mivel a hasonlóságok és különbségek megismerése nagy mértékben hozzásegíthet ahhoz, hogy a magyar helyzetet jobban megértsük. A tanulmányok megállapításai természetesen a szerzők véleményei, a szerkesztők nem törekedtek azoknak egységesítésére.

A kötetben szereplő tanulmányok rövid összefoglalása előtt szeretnénk röviden a kötet három szerkesztőjének véleményét bemutatni.

Két évvel ezelőtt – a legutóbbi Társadalmi riport megjelenésének idején – megalapozott optimizmus jellemezte a sorozat szerkesztőinek hangulatát. 1993 második felében megfordultak a rendszerváltást szükségszerűen kísérő kedvezőtlen gazdasági tendenciák. Beindult egy enyhe gazdasági növekedés, csökkent a munkanélküliség, 1994-re 20 százalék alá került az infláció, közel tíz év romlás és stagnálás után valamelyest javult a lakosság életszínvonala, megállni látszott a középrétegek lesüllyedése, mind a GDP termelésében, mind a foglalkoztatottságban 50 százalék fölé került a magángazdaság súlya.

Hasonlóan pozitív tendenciák domináltak a politikai életben. Kialakultak a demokratikus piacgazdaság jogi keretei és intézményei. Magyarország vitathatatlanul vezető szerepet töltött be a rendszerváltó országok között. Pártszimpátiáitól függően bármiként is értékelte a megfigyelő a választások konkrét eredményét, egy nyugodt és törvényes választási időszakot követően jólesően nyugtázhattuk: valódi politikai váltógazdasággá váltunk. Rövid időre még a közvélemény-kutatásokból is úgy tűnt, hogy a lakosság döntő többségének pesszimizmusa is csökkent valamelyest.

A gazdaságban kialakult jelentős egyensúlyromlás, a nagy elosztó rendszerek reformjának elmaradása, a némileg felerősödő szociális demagógia ellenére is joggal vélhettük: túl vagyunk a rendszerváltás legnehezebb időszakán. Az elmúlt két esztendő azonban nem igazolta ezt a várakozást.

A kormányváltást követően szinte egyeduralkodóvá vált az a közgazdasági iskola, amelynek látószögébe a makrogazdaság egyensúlya és mindenekelőtt a fiskális politika szempontjai férnek csak be, és kiesnek a vállalkozások, a piac, a fogyasztás igényei. Mindezt erősítette az is, hogy a választásokon győztes pártok elhitték azon jelszavaikat, hogy a beindult gazdasági növekedés nem valódi növekedés, hogy a piac még nem igazi piac, hogy a térségben szinte példa nélkül sikeres privatizációban túlzott volt a politikai klientúra kiszolgálása. Mindezek következtében a kormányzat a gazdasági egyensúly oltárán feláldozta a gazdasági növekedést, háromnegyedévi rossz hangulatú, keserű szájízű hezitáció után tíz százalékponttal felpörgette az inflációt, radikálisan visszafogta a lakossági fogyasztást, közel másfél évre leállította a privatizációt, s mindez 1995-re olyan mérvű életszínvonal-csökkenést eredményezett, amire az ötvenes évek eleje óta nem volt példa Magyarországon.

Az egyensúly javításában és az export növelésében elért vitathatatlan sikerek, az államháztartási reform ugyan továbbra is bátortalan, de végre-valahára való elindítása, és az előző kormányzatnál sokkal profibb és sikeresebb PR-tevékenység ellenére a lakosság hangulata újabb mélypontra került. Az önmarcangoló, önostorozó politikai szólamokat a médián keresztül rendkívüli mértékben felerősíti a vezető szerepét veszni látó értelmiség kozmikus pesszimizmusa. Az így kialakuló negatív országpropaganda következtében a nemzetközi piacon elvesztettük a rendszerváltó országok közötti vezető szerepünket, különösen az igen hatékony országpropagandát folytató, bár a rendszerváltás objektív folyamatában egyértelműen mögöttünk levő csehekkel szemben.

A társadalmi jelzőszámok (1. fejezet, Andorka Rudolf) világosan jelzik az akut válságot, a reáljövedelem csökkenését, a fogyasztás, lakásépítés, a kulturális tevékenységek visszaesését. Ilyen kedvezőtlen társadalmi feltételek mellett tulajdonképpen örülni lehet annak, hogy a halandóság drámai romlása nem folytatódott, vagy legalábbis lelassult. Figyelmet érdemel viszont, hogy a gyermekszám, amely a rendszerváltás után egy ideig a korábbi alacsony szinten maradt, de nem csökkent, a közelmúltban erős csökkenésnek indult. Ugyanakkor a mélyebb strukturális változások továbbra is abban az irányban haladnak, hogy ha nem is gyorsan, a nálunk fejlettebb országokhoz közeledünk: nő a felsőfokon tanulók aránya, nőtt az önálló kisiparosok, kiskereskedők, vállalkozók aránya.

Az 1992 óta évről évre elvégzett Magyar Háztartás Panel adatfelvételeken alapuló jövedelem, foglalkoztatás (munkanélküliség), fogyasztási krízis és megtakarítás elemzés (2. fejezet, Spéder Zsolt) arra enged következtetni, hogy mindezeken a területeken változatlanul igen nagy és gyors változások mennek végbe. Az egyes háztartások helyzete évről évre – és még inkább a megfigyelt négyéves időszakban – erősen változott. Viszonylag ritka a tartós szegénység, kevés háztartás számolt be mind a négy évben fogyasztási krízisről, a munkanélkülieknek csak kisebb része volt mind a négy évben munkanélküli (igaz, egyrészük az inaktívvá válás útján lépett ki a munkanélküli állapotból). Hozzá kell ehhez természetesen tenni, hogy a társadalomnak egy kisebb része tartósan szegény, tartósan munkanélküli és állandóan fogyasztási krízisekkel küszködik. Az egyéni helyzetek gyors változásának pedig az is következménye, hogy a társadalom többsége a vizsgált négy év folyamán rövidebb ideig átmenetileg megtapasztalta ezeket a hátrányos állapotokat.

Az a tény, hogy Magyarországon a KSH 1993-ban már a negyedik országos időmérleg adatfelvételt végezte, lehetővé tette a lakosság életmódja változásainak vizsgálatát 1963-tól 1993-ig (3. fejezet, Falussy Béla, Vukovich György). Míg az 1970-es és az 1980-as években végzett időmérleg felvételek azt mutatták ki, hogy az első gazdaságban teljesített munkaidő rövidülését a lakosság nagy része arra használta fel, hogy a tág értelemben vett második gazdaságban végzett jövedelemkiegészítő tevékenységek, elsősorban a mezőgazdasági kistermelés idejét hosszabbítsa, a rendszerváltás után a gazdasági aktivitás erős csökkenése és a munkanélküliség miatt erősen megrövidült átlagos főmunkahelyen végzett munkaidőt nem tudták vagy kívánták hasonló mértékben a jövedelemkiegészítés intenzívebbé tételére használni. Így megnőtt a szabadon beosztható idő, ennek nagy részét a televíziónézésre fordított idő meghosszabbodása foglalta el.

A KSH 1992. novemberi adatfelvétele a mezőgazdasági magánszektorról (4. fejezet, Harcsa István, Kovách Imre) azt mutatta meg, hogy a privatizáció és kárpótlás nem gyorsította meg számottevően az új mezőgazdasági magángazdaságok kialakulását. 1994-ben is csak körülbelül 50 ezer magángazdaság rendelkezett annyi saját tulajdonú szántófölddel, mely a jelentősebb növénytermeléshez elég. Viszont csökkent ugyan, de még mindig 1,1 milliónál nagyobb azoknak az aránya, akiknek 5 hektárnál kisebb földtulajdona van, tehát kisebb méretű, nagyobb részt önellátásra szolgáló termelés folytatására képes.

A választói magatartásra vonatkozó adatok a négy egymást követő Magyar Háztartás Panel adatfelvételben és a TÁRKI-nak az 1994. évi választást követő felvétele (5. fejezet, Stumpf István) a választói magatartások és pártpreferenciák rendkívül nagyfokú ingatagságát, hullámzását mutatta ki. A megkérdezettek alig néhány százaléka nevezte meg ugyanazt a preferált pártot a Magyar Háztartás Panel felvétel mindegyik hullámában. Ebben szerepet játszott a választástól távolmaradni szándékozók és a pártot megnevezni nem kívánók („nem tudom” válaszok) magas aránya. Az 1994. évi adatfelvétel szerint pedig mindössze a megkérdezettek 10 százaléka állította azt, hogy erősen kötődik valamelyik párthoz és mindkét parlamenti választáson, 1990-ben és 1994-ben ugyanarra a pártra szavazott. Ez az ingatagság kétségtelenül instabilitást okoz a politikai rendszer működésében.

A társadalmi szerkezet változását a rendszerváltás után sokoldalúan elemző tanulmány (6. fejezet, Kolosi Tamás, Sági Matild), amely a Magyar Háztartás Panel adatfelvételek adataira támaszkodik, többek között megállapítja, hogy 1992-től 1995-ig a jövedelem-egyenlőtlenség lényegesen nőtt, ugyanakkor a nominális átlagjövedelem növekedése minden vizsgált időszakban (amely mindig az adott év áprilisa és a megelőző év áprilisa közötti 12 hónap volt) elmaradt az árszínvonal-emelkedéstől. Ennek a folyamatnak a fő vesztesei a középső jövedelemi decilisek, a középrétegek voltak, a szegények szegényebbekké váltak, de nem szakadtak le az átlagtól, a legfelső decilis viszont felfelé elhúzott az átlagtól. Az elitcseréről azt mutatják a Magyar Háztartás Panel adatai, hogy az 1995. évi piaci elit 43 százaléka származik a régi elitből, a redisztributív elitnek pedig 63 százaléka származik a régi elitből.

A TÁRKI 1995 nyarán a Pénzügyminisztérium felkérésére külön adatfelvétellel vizsgálta az 1995. márciusi csomagnak a nyugdíjasokra és a családokra gyakorolt várható hatását (7. fejezet, Tóth István György). A nyugdíjrendszer reformjának szükségességét támasztja alá a felvételnek az az eredménye, hogy az 1-5 évvel a nyugdíjkorhatár előtt állóknak is 17 százaléka nyugdíjas volt. A gyermekes családok az átlagnépességnél rosszabb anyagi helyzetben vannak és a népesség többségéhez képest relatíve nagyobb jövedelemveszteségeket szenvedtek a rendszerváltás után. A családi támogatások – családi pótlék, gyes és gyed – lényegesen csökkentették az országos jövedelemegyenlőtlenségeket. A családi támogatások rendszeréből a költségvetési megtakarítás (a megnövekvő adminisztratív kiadások levonása nélkül) mintegy kétmilliárd forint lehet.

Az adótudatosság és fiskális illúziók vizsgálatnak (8. fejezet, Csontos László, Kornai János, Tóth István György), amelyet a TÁRKI végzett, az volt a kiinduló hipotézise, hogy Magyarországon a választópolgárok nem kellőképpen ismerik az állam gazdasági és szociális szerepvállalásával kapcsolatos költségvetési kiadásokat és az azoknak a fedezetére szolgáló adók, járulékok és egyéb elvonások mértékét, és ha tisztában lennének azzal, hogy a kiadások mekkora elvonásokat tesznek szükségessé az ő saját jövedelmükből, akkor kevésbé lennének hajlandók az állami szociális kiadások változatlan fenntartása mellett állást foglalni. A felvétel eredményeiből kitűnt, hogy a megkérdezetteknek valóban jelentős része nincsen tisztában azzal, hogy az ő jövedelmeit mekkora tételek terhelik, amelyeket részben fizetéséből levonnak, részben még a fizetése előtt a munkahely utal át az államnak, illetve a társadalombiztosításnak. A szociális kiadások összegét illetően is elég nagyfokú tájékozatlanság mutatkozott. Ha a szavazópolgárok jobban tisztában lennének a kiadások és a finanszírozásukhoz szükséges elvonások összegével, akkor a jelenlegi központosított állami megoldások helyett jelentős részük pártfogolna vegyes konstrukciókat (például a felsőfokú iskolák hallgatói fizessék meg tandíj formájában a tanítás költségeinek egy részét, a kötelező nyugdíjbiztosítás mellett legyen lehetőség a tb-vel vagy magánbiztosítóval való szerződéskötésre, legyen továbbra is kötelező a jelenlegi egészségügyi ellátást szavatoló biztosítás, de emellett legyen lehetőség biztosítási szerződés kötésére, további szolgáltatásokra), de csak nagyon kevesen lennének a teljes piacosítás mellett.

A nemzeti azonosságtudat vizsgálata (9. fejezet, Csepeli György, Örkény Antal) az International Social Survey Programme 1995. őszi adatfelvételének magyarországi részét, amelyet a TÁRKI végzett el, dolgozta fel. Az „igazi magyarság” hét kritériumának rangsorolása a megkérdezettek részéről azt mutatta, hogy az önmeghatározást (magyarnak mondja magát) és a nyelvtudást tartották a legfontosabbnak, ezt követte – csökkenő sorrendben – a magyarországi lakóhely, az állampolgárság, a magyarországi születés, a demokrácia helyeslése, végül a kereszténység.

Az 1993-ban magyar állampolgárság elnyerésére irányuló kérelmek benyújtók körében végzett vizsgálat (10. fejezet, Tóth Pál Péter) szerint a kérelmet benyújtók 61 százaléka Romániában, 17 százaléka a volt Jugoszlávia területén született, 82 százalékuk magyar anyanyelvű, 45 százalékuk legmagasabb iskolai végzettsége az érettségi, 34 százaléknak felsőfokú végzettsége van.

A családdal és gyermekvállalással kapcsolatos értékek és vélemények nemzetközi vizsgálat az 1990-es évek első felében (11. fejezet, Pongrácz Tiborné, S. Molnár Edit) szerint Magyarországon a fiatal házas és gyermekes apák 61 százaléka, az anyák 81 százaléka azt mondta, hogy számára a család, a magánélet fontosabb, mint a munka, a hivatás. A kétgyermekes családot tartották a legtöbben a legjobbnak, az egygyermekes és a háromgyermekes családot körülbelül hasonlóan értékelték, igen kevesen tartották jónak a gyermektelen családot. Általában Magyarországon magasabbra értékelték a családot, mint a többi vizsgált országban (a két Németországban, Lengyel-országban és Oroszországban).

A magyarországi cigány népesség 1993. év végi vizsgálata (12. fejezet, Kemény István, Havas Gábor) alapján meg lehet becsülni a cigány etnikumhoz tartozó népesség számát (456 ezer) és növekedését a megelőző cigány vizsgálat éve, 1971 óta (akkor 320 ezer volt a cigány népesség). A cigány népesség lényegesen hátrányosabb helyzetben van az iskolai végzettség tekintetében, továbbá sokkal nagyobbak a körükben a munkanélküliségi arányok.

Több adatfelvétel eredményei szerint a magyar társadalom jelentős részében él erős negatív előítélet a cigányokkal szemben, viszont a zsidókkal szembeni előítélet gyenge és nem nagyon elterjedt, körülbelül a volt Jugoszlávia állampolgáraival és a magyarországi szerbekkel és horvátokkal szembeni előítélet szintjén helyezkedik el (13. fejezet, Fábián Zoltán, Sik Endre). A Frankfurti Iskola hajdani amerikai tekintélyelvűség és antiszemitizmus vizsgálata kérdéseinek fel-használása alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy a tekintélyelvűség gyenge-közepes kapcsolatban áll a cigányellenességgel és az antiszemitizmussal. A tekintélyelvűség és az idegenellenesség erősebb azoknak a körében, akik azt állítják, hogy helyzetük a rendszerváltás óta romlott, és akik a kommunista politikai rendszert a jelenleginél jobbnak mondják.

Az öt volt szocialista országra kiterjedő „az átmenet társadalmi költségei” adatfelvétel 1995 elején (14. fejezet, Ferge Zsuzsa) azt mutatta ki, hogy Magyarországon a magukat a rendszerváltás veszteseinek érzők aránya (65 százalék) magasabb, a magukat nyerteseknek érzők aránya (15 százalék) pedig alacsonyabb, mint Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban és a hajdani Kelet-Németországban. A magukat veszteseknek érzők aránya az átlagosnál magasabb az alacsonyabb iskolai végzettségűek, a munkások és mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak, az idősebbek körében.

Makroszintű statisztikai adatok és a Social Stratification in Eastern Europe after 1989 adatfelvétel szerint, amely Magyarországon kívül Bulgáriára, Csehországra, Lengyelországra, Oroszországra és Szlovákiára terjedt ki (15. fejezet, Róbert Péter), a magánszektor mindegyik országban erősen tért hódított, de 1993-ban még erősen eltérő nagyságú volt ezekben az országokban. A GDP-hez való hozzájárulás tekintetében Magyarország volt az élen (1993-ban a GDP 65 százalékát a magánszektor állította elő), az önálló foglalkozási viszonyúak aránya tekintetében Lengyelország állt az élen, elsősorban a mezőgazdasági önállók magas aránya következtében, második helyen azonban Magyarország állt (1993-ban 9,5 százalék nem-mezőgaz-dasági és 1,7 százalék mezőgazdasági önálló). Lengyelország kivételével, ahol a szocialista korszakban fennmaradt az egyéni gazdaság túlsúlya, a magánszektor növekedése 1993-ig a mezőgazdaságban ment a legvontatottabban. Magyarországon 1993-ban a mezőgazdasági önállók 52 százaléka volt mezőgazdasági önálló már 1988-ban is, az alkalmazott nélkül dolgozó fizikai önállók 36 százaléka volt önálló és 33 százaléka művezető vagy munkás 1988-ban, az alkalmazottal dolgozó önálló fizikaiak 33 százaléka volt önálló és 31 százaléka munkás, 29 százaléka szellemi foglalkozású, végül a szellemi önállók 64 százaléka volt irányító vagy értelmiségi.

Ugyanennek a nemzetközi adatfelvételnek magyar, lengyel és orosz adatai alapján az egyszerű elitreprodukció vagy hatalmi visszarendeződés elmélete nem látszik bizonyítottnak (16. fejezet, Szelényi Iván, Szelényi Szonja). A levonható következtetések erősen függenek attól, hogy az elitet mennyire szűken vagy tágan definiálják. Az elit szűk definícióját alkalmazva az 1988. évi elitnek 20 százaléka volt elit pozícióban, 32 százaléka nem-elit, de vezető pozícióban, 16 százaléka beosztott értelmiségi vagy ennél alacsonyabb pozícióban és 33 százaléka nyugdíjas 1993-ban. Az 1993. évi elitnek 33 százaléka tartozott a nómenklatúrához, 47 százaléka volt közép-vezető és 20 százaléka volt nem-elit pozícióban 1988-ban Magyarországon. Lengyelországban valamivel, Oroszországban lényegesen nagyobb volt a nómenklatúra-elit reprodukciója. Azt lehet mondani, hogy az egykori államszocialista elit technokrata frakciója, különösen a gazdasági és a középszintű vezetők tudták korábbi elit pozíciójukat megtartani, sőt javítani Magyarországon. Ezért a szerzők szerint pontatlan lenne a rendszerváltást forradalmi áttörésként értékelni.

Úgyszintén az előbb említett nemzetközi adatfelvétel alapján vizsgálhatók a választásokon való részvétel szándéka és a pártpreferenciák különféle társadalmi kategóriák szerint (17. fejezet, Andorka Rudolf, Lehmann Hedvig). A választásokon való részvétel mindegyik országban erősen differenciálódik társadalmi jellemzők szerint: a magasabb társadalmi pozícióban lévők, a magasabb iskolai végzettségűek nagyobb arányban szándékoztak részt venni a választáson. Hasonlóképpen nagyobb arányban vesznek részt azok, akik azt mond-ták, hogy az anyagi helyzetük a rendszerváltás óta javult. A rendszerváltás veszteseinek és a hátrányosabb helyzetű rétegek tagjainak kisebb részvétele, politikai passzivitása magyarázat lehet arra, hogy a gazdasági helyzet romlása miért nem váltott ki nyílt tiltakozást. A különböző pártokat preferálók társadalmi összetétele alig különbözött. A legvilágosabb különbség az 1990 előtti párttagság és a vallásosság szerint mutatkozott: a volt párttagok az átlagosnál nagyobb arányban szavaztak a szocialista utódpártokra, a vallásosak a keresztény identitású pártokra. Igen nagy volt azoknak az aránya, különösen az alacsonyabb társadalmi pozíciókban lévők közt, akik ugyan tervezték részvételüket a választáson, de nem tudták még megmondani, me-lyik pártra fognak szavazni. Mindez arra enged következtetni, hogy a demokratikus politikai életben nagy ingadozások, instabilitás lehetősége áll fenn, a választók hirtelen átlendülhetnek az egyik párt támogatásából a másikéba.

Egy 18 országra kiterjedő nemzetközi adatfelvétel alapján megállapítható, hogy Magyarországon – a többi országokhoz hasonlóan – a megkérdezettek többsége túlságosan nagynak tartja a jövedelmi egyenlőtlenségeket (18. fejezet, Sági Matild). Magyarországon úgy ítélték meg, hogy a legjobban fizetett foglalkozás (nagyvállalat tulajdonos igazgatója) és a legrosszabbul fizetett foglalkozás (gyári segédmunkás) jövedelme között 13-szoros különbség létezik, és csak ötszörös különbséget látnának optimálisnak. A megkérdezettek 75 százaléka szerint az állam feladata lenne a jövedelmi különbségek csökkentése. Ezek és más kérdésekre adott válaszok alapján a magyar társadalom egyenlőtlenségtudata nem „lóg ki” más országok közül, lényegében középúton helyezkedik el a gazdaságilag kevésbé fejlett volt szocialista országok, amelyekben erősebb az egyenlőség követelése, és a két Németország, valamint Olaszország között, ahol az egyenlőtlenségeket szintén túlságosan nagynak tartják, de egyéni teljesítmények alapján legitimebbnek tekintik, mint Magyarországon.

A környezettel kapcsolatos vélemények 1993. évi nemzetközi kutatása (19. fejezet, Mészáros József) arra enged következtetni, hogy Magyarországon más országoknál kisebb az aggodalom a természeti környezet károsodása miatt és kisebb a hajlandóság a környezet védelme érdekében hozandó áldozatokra.

Egy 18 országra kiterjedő adatfelvétel alapján a vallásosság elterjedését a korábbiaknál finomabb mutatókkal lehet összehasonlítani (20. fejezet, Tomka Miklós). Az egyes országok között meglehetősen nagy különbségek vannak a vallásosság tekintetében. A „meggyőződött istenhívők” aránya (Magyarországon 31 százalék) tekintetében a vizsgált országok között középen állunk, az istentiszteletre hetente járók aránya viszont Magyarországon a legalacsonyabbak közé tartozik. Az előbbi kérdés alapján Magyarország beleilleszkedik az európai vagy inkább nyugat-európai gondolkodásmódba, az utóbbi kérdés alapján viszont a volt szocialista országokra jellemző alacsony vallásosságú csoportba tartozik. Magyarországon a korcsoportonkénti különbségek különösen nagyok: az idősebb nemzedékek vallásossága a nyugat-európaihoz, a fiatalabb nemzedékeké viszont lényegesen alacsonyabb és a kelet-európaihoz hasonló.

A társadalmi jelzőszámok és a szociológiai adatfelvételek egyaránt súlyos társadalmi problémákat tárnak fel, ugyanakkor rámutatnak arra is, hogy számos területen ellentmondásos tendenciák érvényesülnek. Ezért nehéz lenne végleges választ adni arra a kérdésre, hogy merre tart a magyar társadalom. Úgy látszik, hogy a következő években-évtizedekben többféle – kedvező és kedvezőtlen – fejlődési alternatíva lehetséges.

A kötetben csak elvétve szerepelnek 1996-os adatok. A legújabb eredmények azonban ismét – immár óvatos – optimizmusra adnak alapot. Az elmúlt két évben a szükségesnél ugyan sokkalta nagyobb áldozatok árán, de jelentősen javultak a gazdasági növekedés makrogazdasági feltételei. Minden remény megvan arra, hogy a kilencvenes évek második felében már a lakosság túlnyomó többsége számára a rendszerváltás előnyei váljanak meghatározóvá és érzékelhetővé. Éppen az előző évek tapasztalatai alapján a kötet szerkesztői nemcsak szakmai elfogultságnak vélik, hogy ebben ma a szociológiai és szoci-álpszichológiai peremfeltételeknek van meghatározó szerepe. Ezek közül kettőt emelnénk ki.

Egyfelől úgy véljük, hogy a politikai mezőben az ideológiai elkötelezettségek helyett a józan pragmatizmusnak kellene dominálnia. Feltételezésünk szerint a magyar gazdaságban és társadalomban már kialakultak azok az önszervező mechanizmusok, amelyek egy dinamikus gazdasági és életszínvonalbeli növekedés alapját jelenthetik. Másfelől a nemzetközi megítélésünket rontó és passzivitásra késztető intellektuális pesszimizmust kellene háttérbe szorítani. Nem megalapozatlan hurráoptimizmussal, hanem a kétszerkettő józanságával. Úgy véljük, hogy ma ez az írástudók igazi felelőssége.

Budapest, 1996. október 5.

Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György


Társadalmi Riport | Társadalompolitikai Tanulmányok | Műhelytanulmányok, gyorsjelentések | Szerepváltozások | Könyvek munkatársainktól | Munkatársak publikációi | Kiadványrendelés