Vissza a TÁRKI nyitóoldalára
TÁRKI logó Közvélemény- és piackutatás Adatbank Társadalomkutatás Kiadványok Magunkról English

Kiadványok

Társadalmi Riport | Társadalompolitikai Tanulmányok | Műhelytanulmányok, gyorsjelentések | Szerepváltozások | Könyvek munkatársainktól | Munkatársak publikációi | Kiadványrendelés

 

Társadalmi Riport 1998

Bevezetés

Andorka Rudolf elment. Megfogyatkozott a Társadalmi riport köteteinek sorát a rendszerváltással egyidőben elindító szerkesztői trió. Nem kívánunk itt megkésett nekrológgal emlékezni rá. Szerepe a magyar és nemzetközi szociológia és demográfia fejlődésében, a társadalmi jelzőszám mozgalomban a Társadalmi riport tisztelt olvasói és használói között közismert. Csak csendben emlékezünk és tisztelgünk. Már halálos betegen, a tiszteletére készített emlékkönyv megjelenésekor mondta csendes mosollyal: rövidesen egy bárányfelhő szélén ülve figyelek rátok. Tudjuk, hogy így van.

 

*

 

Az 1995-ös mélypont után 1996-97-ben megindult a gazdasági növekedés, ezt mind a makrogazdasági adatok, mind pedig a TÁRKI konjunktúrakutatásai egyértelműen jelezték. A növekedés meglehetősen egyenetlen, jelentős mértékűnek az ipar bizonyos, elsősorban a nagyvállalatok fokozott jelenlétével jellemzett ágazataiban mondható, más ágazatokban a növekedés jóval mérsékeltebb. Hasonló jelenség figyelhető meg a szolgáltatásokban is. A kedvező makrogazdasági folyamatok a mikro- és a lakossági szférában egyelőre csak alig érezhetők, következésképpen a különböző társadalmi jelenségekre és folyamatokra gyakorolt hatásaik alig észlelhetők. Ezt részben az okozza, hogy az 1995-ös sokszor túlzott megszorítások a lakosság jelentős részének életszínvonalbeli viszonyait nem várt mértékben szétzilálták. Egyik hatása a megindult növekedésnek mindenesetre a lassan fokozódó munkaerő iránti kereslet, amely a jövőben feltehetően tovább növekszik. A bővülés valószínű helyei a tercier gazdasági ágazatok, valamint a feldolgozóipar, az építőipar és más, export árbevételt elérő ágazatok. Az adatok arra utalnak, hogy a munkaerő iránti kereslet egyelőre nem jár a foglalkoztatottság nagyobb bővülésével, hanem főleg a már a munkaerőpiacon lévők állásváltoztatási és kereset növekedési esélyeit növeli. E mellett az is várható, hogy valamelyest emelkedik a részfoglalkoztatási formák iránti kereslet. A növekedés szerkezete miatt egyelőre nincs jele annak, hogy az informális, fekete foglalkoztatás csökkenésnek indulna.

A különböző forrásokból származó adatok szerint a rendszerváltozás óta állandóan csökken a népesség munkavégzésre fordított ideje. Ugyanakkor – a legújabb kutatások szerint – átalakulóban vannak a lakosság munkával kapcsolatos nézetei, attitűdjei. Ez abban foglalható össze, hogy a munkaidő hossza és rugalmassága már kevésbé fontos, viszont nő a magasabb kereset, a munkahely biztonsága, valamint az előrejutási lehetőségek és esélyek iránti igény. Egyre markánsabban alakulnak ki és válnak el egymástól az állami és közszférában, valamint a magángazdaságban dolgozók attitűdjei. Az előbbiek a biztonságra, az utóbbiak inkább karrierre orientáltak.

A reáljövedelmek 1997-ben megindult és 1998-ban várhatóan folytatódó növekedése nagy valószínűséggel nem csökkenti a jövedelmi egyenlőtlenségeket, mert a keresetnövekedés a magasabb képzettségű munkaerőt érinti az átlagot meghaladó mértékben.

A munkaerőhelyzet mellett a társadalom egyéb folyamatai továbbra is ellentmondásos képet mutatnak. Kedvező, és a jövőt illetően mindenképpen biztató, hogy megerősödőben van a magánszféra, ma már a nemzeti össztermék túlnyomó többségét a magánszektor állítja elő, a cégek, vállalkozások egyre növekvő hányada gyökerezik meg és válik egyre piacképesebbé.

A különböző forrásokból származó adatok és a társadalmi jelzőszámok továbbvezetett adatai mindamellett világosan tükrözik a kilencvenes évek első felének és a jelen helyzetnek válságjeleit. A magyar társadalom szerkezetének változásában folytatódnak és megerősödőben vannak a rendszerváltozással megindult új jelenségek, és természetesen érvényesülnek a már korábban is megindult hosszú távú tendenciák. Az aktív keresők között folyamatosan tovább csökkent a mezőgazdasági munkások, a parasztok hányada és általában csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya. Csökkent az iparban és az építőiparban foglalkoztatottak aránya is. Ugyanakkor jelentős ütemben nőtt a vezetők, az értelmiségiek, az önálló iparosok, kereskedők és vállalkozók aránya. Mindez, mint már utaltunk rá, a polgárosodási folyamatok szempontjából igen kedvező, még akkor is, ha egyelőre a fluktuáció is nagy. Ezek a jelenségek egyébként sok tekintetben meghaladottá teszik a rétegszerkezet eddigi kategóriáit.

1995-ben a reáljövedelem, reálbér és az átlagnyugdíj reálértéke jelentős mértékben csökkent, a lakossági jövedelmek 1978 óta tartó válsága 1995-ben ért a mélypontra. A jövedelemegyenlőtlenség a rendszerváltozás után növekedésnek indult, 1993-ban nem változott, majd ismét tovább nőtt. Az adatok egyértelműen jelzik, hogy ennek a folyamatnak a vesztesei jórészt a középrétegek voltak. A jövedelem jelzőszámaihoz részben hasonlóan viselkedtek a lakossági fogyasztás mutatói, azzal az eltéréssel, hogy a fogyasztás növekedése több-kevesebb lemaradással követi a jövedelmét.

Az idevonatkozó főleg makroadatok szerint 1997-ben nem változott jelentősen a szegények részaránya, továbbra is a gyermekek között találjuk a legtöbb szegényt, és hasonló helyzetben vannak az egyedül élő idősek. A szegénység valószínűsége a falvak és a kisvárosok népességében többszöröse a nagyvárosokban tapasztaltnak.

A foglalkoztatottsági és a jövedelem adatok részben már utalnak az 1997-es Magyar Háztartási Panel vizsgálat különböző feldolgozásai alapján egyértelműen levonható azon következtetésre, hogy a társadalomban 1997-re már kialakultak a legfontosabb strukturális változások. Ennek hatásaként a társadalom bizonyos hányada úgy tűnik, véglegesen kívül reked a társadalmi integráción, illetőleg ennek különféle mechanizmusain, és az így megjelenő szubkulturális jegyek átörökítése is tapasztalható.

Az iskolázottság, iskolai végzettség terén tovább folytatódtak a felszínen kedvező folyamatok. A népesség iskolai végzettsége a rendszerváltozást követően felgyorsulóan javul. Nőtt a középfokon beiskolázottak aránya, az általános iskolát végzettek között a végzés évében továbbtanulók aránya. A nappali felsőfokú oktatásban résztvevők aránya erősen nőtt, de így is elmarad a fejlett országok beiskolázási arányaitól. A felsőfokú diplomát szerzők aránya természetszerűleg szintén növekedett. Az iskolarendszer jelenlegi formájában nagy szerepet játszik a kialakult társadalmi szerkezet fenntartásában, felerősíti az induló előnyök és hátrányok átörökítését.

A jövedelmi helyzet és az életszínvonal romlása, valamint az önkormányzatok költségvetési nehézségei hatására nagymértékben visszaesett a lakásépítések száma, ami 1993-ban és 1994-ben érte el a mélypontot, azóta valamelyest nőtt. A kevés számú lakást lényegében csak lakossági erőből építették, állami, önkormányzati lakásépítés nem volt, emellett nagyon kevés magántőkével épülő bérlakás jelent meg a piacon. A reáljövedelmek további növekedése feltehetően élénkíteni fogja a lakásépítési kedvet, bár ennek a mértéke a jövedelmi struktúra átalakulása miatt még nehezen becsülhető. A kisszámú új lakásépítés és bontások egyenlegeként létrejött csekély lakásszaporulat következtében a lakásállomány felszereltségi és közműellátottsági szintje alig változott.

A lakosság időfelhasználásáról legutóbb 1993-ból vannak adataink. Ezek arra utalnak, hogy a társadalmilag kötött összes idő az 1993-at megelőző évtized alatt folyamatosan csökkent, mert a kereső tevékenységre fordított idő jelentősen mérséklődött. E jelenség oka ismert: a foglalkoztatottság-csökkenés, a munkanélküliség növekedése, a háztáji munka visszaszorulása. A megnövekedett – sokszor kényszerű – szabadidő felhasználása sok tekintetben ellentmondásos, elsősorban a televízió nézésre fordított idő növekedésben mutatkozik meg.

A társadalmi és a gazdasági folyamatok hatásai sok tekintetben tükröződnek a lakosság egészségi állapotában és a népesedés alakulásában. Az egészségi állapot legkifejezőbb szintetikus mutatószámai a születéskor, illetőleg az egyes későbbi életkorokban várható élettartam értékek. Hazánkban a hatvanas évek közepén a halandóság szintje még megegyezett a nyugat-európai átlaggal, azóta azonban rendkívüli mértékben romlott. A romlás elsősorban – de nem kizárólagosan – a középkorú férfiak körében volt tapasztalható, a nők esetében csak időszakonként romlottak egyes életkorok mutatói, és rájuk alapjában véve inkább a stagnálás volt a jellemző. A születéskor várható átlagos élettartam a férfiaknál közel három évvel rövidült a hatvanas évek közepe óta, a nőknél pedig lényegében nem változott. Történt ez akkor, amikor a világ fejlett államaiban látványosan javult mindkét nem halandósága. A kivételesen rossz, elfogadhatatlanul magas halandóság okozza elsősorban a már másfél évtizede tartó természetes fogyást. A halandóság köréből egyedül a csecsemőhalandóság az, amely lassú javulást mutatott, bár színvonala még mindig elmarad a fejlett országokétól.

Az egészségi infrastruktúra néhány eleme ugyanakkor javuló adatokat produkál. Ezek azonban (mint például az orvosok számának növekedése) az egészségügyi helyzetét nem befolyásolják. A probléma megoldatlansága, a rehabilitáció hiánya miatt nagymértékben tovább növekedett a rokkant nyugdíjasok száma. Az egészségügyre vonatkozó adatok rendszere azt jelzi, hogy a magyar népesség egészségi állapota rendkívül rossz, jóval rosszabb, mint amilyen az ország fejlettségi színvonalát tekintve lehetne. Meg kell jegyezni, hogy a volt szocialista országokban is romlottak az egészségügyi viszonyok és nőtt a halandóság, de – Oroszországot kivéve – a helyzet sehol sem vált olyan kedvezőtlenné, mint nálunk.

Az utóbbi három-négy évben a halandóság valamelyest javult, és ez a javulás 1988 első félévében is folytatódik. A jelenség elemzése arra utal, hogy a javulás már átlépni látszik azt a határt, amin belül az ingadozások még véletlennek tekinthetők. A javulás azonban még nem olyan mértékű, hogy ne mondhassuk azt, hogy a hazai halandóság elfogadhatatlanul magas. A demográfiai helyzetet alapjában a fentebb röviden érintett halandóság és termékenység trendjei határozzák meg, valamint az utóbbi években egyre érezhetőbbé váló ki- és bevándorlások. A termékenység több mint egy évszázada kisebb hullámzásokkal ugyan, de csökkenő trendje az 1989-1991 közötti apróbb megtorpanás után tovább folytatódott. Mind a teljes termékenységi arányszám, mind pedig a reprodukció arányszámai lényeges csökkenést mutatnak.

Jelenleg a tényleges gyermekszám mintegy 30 százalékkal marad el az egyszerű reprodukcióhoz szükséges születésszámtól. A magyar termékenység európai viszonylatban közepesnek tekinthető, de jóval előbb kezdett csökkenni, mint a legtöbb fejlett államban. A halandósággal ellentétben a termékenység terén egyelőre semmilyen kedvező fordulat nem történt. 1996-97-ben tovább csökkent a házasságkötések száma és aránya, és ez 1998 első felében is így volt. A házasságkötések számának csökkenése mellett növekedett az informálisan együtt élők száma, valamint a (hivatalos) házasságon kívüli születések aránya.

A népesség belső vándorlásának iránya az utóbbi években a városokból a községek felé irányult részben a munkanélküliek hazaköltözése, részben a megindult szuburbanizációs folyamat okán. A külső vándorlások mérlege hosszabb idő óta pozitív, ami a természetes fogyás hatásait valamelyest mérsékeli.

A már több évtizede tartó demográfiai folyamatok olyan népességi kereteket alakítottak ki, amelyekből szükségszerűen csökkenő népességszám következik. A jövő század első harmadára még kedvező esetben is közel egymillióval csökken a jelenlegi népességszám, ezt a helyzetet mindenképpen kezelni kell.

A rendszerváltozás kilencedik évében többféle hatás következtében kialakultak az új társadalmi keretek, amelyek részben meghatározzák a jövőbeni folyamatokat is. Ez részben annak is volt köszönhető, hogy a legtöbb társadalmi csoport lassan kialakította alkalmazkodási, túlélési csatornáit.

1998 a választások éve. Négyévi kormányzás után a szociál-liberális koalíciót egy polgári kormányzat váltotta fel. A TÁRKI politikai köz-véleménykutatásai – amelyeket elsősorban a Századvég Politikai Iskola megbízásából és vele együttműködve végzett – hasonlóan a többi mérvadó közvélemény-kutató intézet adataihoz, 1996-97 fordulóján még kisgazda–szocialista párharcot jeleztek, az előbbiek enyhe fölényével. Kilencvenhét második felében és kilencvennyolc elején a szocialista párt egyre jobban „elhúzott”, a kisgazdák egyre jobban leszakadtak, és a múlt év végére már egyértelműen a FIDESZ vált a polgári ellenzék meghatározó erejévé. 1998 februárjában úgy tűnt, hogy az MSZP a listás mandátumok 35-40 százalékával ugyan elveszti abszolút többségét, de biztosan nyeri a választásokat, és a 94-es választóinak felét elvesztő SZDSZ-szel biztos kormányt tud alakítani. A parlamenti ellenzéket a szavazatok 23-29 százalékára becsült FIDESZ és a durván feleennyi szavazatra esélyes kisgazdapárt fogja alkotni. A KDNP után az MDF is ki fog esni a parlamentből.

Február végén, március elején azonban radikális változások kezdődtek a közvéleményben. Az MSZP szavazótábora (havi 1-2 százalékpontos csökkenéssel) ugyan a 30-34 százalék közötti sávban stabilizálódott, a FIDESZ szavazótábora azonban szinte hétről-hétre nőtt. Ekkortól kezdve azonban a jelentősebb kutatóintézetek adatai között is szinte megmagyarázhatatlan különbségek adódtak, amelyet a részben a sajtó, de főként egyes politikusok meglehetősen nemtelenül felnagyítottak és túldimenzionáltak. A Gallup már az év elején a szocialista és a Fideszes szavazótábor kiegyenlítődését mutatta, adatközlései azonban sokszor önellentmondásosak voltak és jellegükben szinte az összehasonlíthatatlanságig eltértek a többi intézetétől. A TÁRKI és a Marketing Centrum márciustól jelezte a tendenciák megváltozását, csakhogy míg a TÁRKI a szocialista-Fidesz különbség folyamatos csökkenését mutatta be, addig a Marketing Centrum adataiban nagyon nagy ingadozások voltak (februárról márciusra 19 ponttal csökkent a két vezető párt különbsége, majd április elejére újra 10 pontra nőtt, és április végére öt pontra csökkent). A MEDIÁN viszonylag ritkán, és a többi intézettől jelentősen eltérő időpontban közölt adatokat, és ezek 7-12 pontos biztos szocialista vezetést mutattak. Ugyancsak biztos szocialista győzelmet jeleztek a Szonda-Ipsos adatai. A választások előtt közölt utolsó, április közepi adatfelvételek alapján az MSZP-FIDESZ különbséget a biztos szavazók között a TÁRKI 3, a Gallup 0-5, a Marketing Centrum 5, a Medián 9 és a Szonda 11 százalékpontra jelezte. (A sajtóban közölt becsléseknél ugyanakkor a Medián és a SZONDA a biztos szavazók, a Gallup a pártot választók, a TÁRKI a biztos és valószínű szavazók adatait vélte a leginkább előrejelző erővel bírónak.)

Az első forduló listás eredményei alapján az MSZP 4 százalékponttal kapott több szavazatot (figyelemre méltó, hogy a Medián és a TÁRKI választás előtti napokban végzett felvételei jobb előrejelzést adtak, mint a Gallup és a SZONDA exit-pollja.) A többi párt lényegében a közvélemény-kutatók által közel azonosan előre jelzett eredményt érte el. Minden közvélemény-kutató tévedett azonban abban, hogy a választáson igen alacsony volt a részvételi arány. Elsősorban ennek tudható be, hogy a MIÉP bejutott a parlamentbe. (A MIÉP bejutási esélyét részben a SZONDA és főként a Marketing Centrum előre jelezte, a TÁRKI pedig tagadta.)

Több politológus feltételezte, hogy 4-5 pontos különbség esetén a FIDESZ-nek esélye lehet arra, hogy a második fordulóban megfordítsa az eredményt. A két forduló között a TÁRKI és a Medián kutatásai ezt az esélyt közvélemény-kutatási adatokkal is alátámasztották. A választások előtti másfél-két évben a Századvég, a BME és a TÁRKI kutatói több módszert dolgoztak ki arra, hogy a magyar választási rendszernek megfelelően ne csak a közvélemény-kutatási adatokkal előre jelezhető listás eredmények becslésére, hanem a majdani mandátumok megoszlásának becslésére is lehetőség legyen, és folyamatosan közölték ezeket a becsléseket. (A politológusok és a közvélemény-kutatók jelentős részének szkepszisétől kísérve.) Az ezen műhelymunka tapasztalatait is figyelembe vevő Kenneth Bennoit által kifejlesztett modell végül igen nagy pontossággal előre jelezte a választások második fordulójának eredményét, a FIDESZ győzelmét.

A politológusok még hosszan fogják elemezni az 1998. évi parlamenti választásokat. Valószínűleg igen ritka, ha nem egyedülálló jelenség, hogy három hónap alatt ilyen mértékben megforduljon a választópolgárok akarata, miközben sem a politikában, sem a gazdaságban, sem a társadalomban lényegében nem történik semmi jelentős változás, és a kampány maga is inkább csendesnek és kiegyensúlyozottnak nevezhető. Feltehető, hogy inkább az MSZP és az SZDSZ vesztette el, mintsem az ellenzék nyerte meg a választásokat.

Az új kormány kedvező gazdasági és társadalmi feltételek – és a közvélemény-kutatási adatok szerint növekvő lakossági támogatás – mellett kezdhet munkához. Kötetünk tanulmányai ezt éppúgy mutatják, mint azt, hogy van még mit tennie.

1998 folyamán már jó okkal jelenthetjük ki, hogy a magyar gazdaság és a társadalom túl van az átalakulási folyamat nehezén. 1998-ban már azt mondhatjuk, tartósan növekszik a GDP, a növekedés minden bizonnyal fenntartható módon megmarad 5 százalék körül a következő években is. A gazdaság szerkezeti átalakulása befejeződött, a magyar gazdaság ágazati szerkezete belesimul egy olyan képbe, ami a nyugat-európai gazdaságokkal való összehasonlítások során kirajzolódik.

Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy a növekedésre egy hosszú stagnálási időszak után bekövetkező drasztikus hullámvölgyet követően kerül sor. Miután a rendszerváltással járó, a közép-kelet európai országok mindegyikében bekövetkezett „transzformációs visszaesés”, a gazdasági orientáció keletről nyugat felé terelése, a gazdasági szerkezetváltás és a munkaerőpiaci alkalmazkodás mindenütt a kibocsátás visszaesését hozta magával, az átalakulás nyomán sok a megoldatlan probléma és még mindig tetemes az a hagyaték, amit az államszocializmus öröksége most már együtt határoz meg az átmenet során követett hol téves, hol sikeres politikákkal.

Az átalakulás tempóját és pozitív lendületét jelzi, hogy – a TÁRKI 1998 tavaszán végzett Háztartás Monitor Vizsgálat adatai szerint – ma már a munkaerőpiac állásainak zömét (az összes munkahely csaknem hetven százalékát, a közigazgatás nélkül számított állásoknak pedig majdnem a háromnegyedét) olyan munkáltatók adják, amelyek legalább részben magántulajdonosok kezében vannak. Ami a gazdaság ágazati szerkezetét illeti, persze a tulajdonosi szerkezet erősen differenciált. Miközben az iparban már 90 százalék fölötti, a tercier szektorban hatvan százalék alatti a magánszektornak az aránya. Ez természetesen mindenekelőtt annak köszönhető, hogy a tercier szektor jelentős ágazataiban, az oktatási rendszerben, az egészségügyben vagy a nyugdíjpiacon még a kezdeteknél tart a privát szféra térhódítása.

Ugyanakkor az elmúlt tíz évben a magyar munkaerőpiac legsokkolóbb jellemzője a foglalkoztatottság drasztikus csökkenése volt. Miután az átmenet első négy éve alatt a GDP az 1989-es szintjéhez képest egyötöddel esett, a foglalkoztatás csökkenése ezután is folytatódott, és 1995-tel bezárólag a foglalkoztatottság az átmenet előtti szint több mint egynegyedével lett kisebb. Ebben a tekintetben Magyarország nem volt egyedül, hiszen az összes közép-kelet-európai országban drasztikusan csökkent a foglalkoztatás, azonban a csökkenés szintje és mértéke Magyarország esetében a többiekkel összehasonlítva is tetemes volt. Bár újabb fejlemények a munkaerőpiacon bizonyos javuló tendenciákat mutatnak, és úgy tűnik, hogy nagyon lassan és nagyon alacsony szinten ugyan, de stabilizálódni látszik a foglalkoztatottsági szint, a nagyfokú inaktivitás még sokáig jellemezni fogja gazdasági és társadalmi szerkezetünket.

Az inaktivitás növekedése jelentősen hozzájárult ahhoz is, hogy a szóban forgó években a magyar gazdaság nagyon dinamikus termelékenység-növekedést produkált. Valójában tehát arról lehet szó, hogy a mikrogazdaság hatékonyság-növekedését azon az áron lehetett megteremteni, hogy ez – a bővülő inaktivitás következtében – jelentős terheket rótt az újraelosztó rendszerekre. Itt megelőlegezhetjük: a következő évek egyik legnagyobb kérdése az lesz, hogy miképpen lehet a most már csaknem teljes mértékben a mikroszféra, ezen belül is döntő mértékben a magánszektor által meghatározott növekedést úgy fenntartani foglalkoztatás-bővülés mellett, hogy ez ne menjen a termelékenység és a gazdasági hatékonyság rovására.

Az átmenet első fél évtizedében alig csökkent az állami újraelosztás hatóköre. A redisztribúció lényeges visszaszorulása csak az évtized közepén, 1995-96-ban következett be, amikor többek között jelentősen visszaesett az államháztartás aránya a GDP-n belül, de ennél talán még nagyobb volt az államháztartás jóléti-szociális kiadásainak a visszaesése. Ebben a folyamatban időrendben 1992 volt az „első fordulat” éve. Ekkor állt meg a szociális kiadások GDP-részesedésének növekedése, ekkor esett vissza először jelentős mértékben a részarány, majd 1994-ig stabilizálódott az így elért szinten. 1995 után az árkiegészítéstől, a lakástámogatástól és a segélyezési kiadásoktól eltekintve minden kiadási csoport GDP-részaránya jelentősen visszaesett.

Az inaktivitás növekedése egyszerre hívja fel a figyelmet az állami újraelosztás korlátaira és az újraelosztás ismételt növekedése irányába mutató nyomásokra. Miközben ugyanis növekedett azoknak a népességcsoportoknak az aránya, akik jövedelmeik egyre nagyobb hányadát kapják a piacról, növekedett azoknak a népességcsoportoknak az aránya is, akik jövedelmeik egyre nagyobb hányadát kapják az állami újraelosztásból, amelynek terhei alapvetően az aktív generációk vállára nehezednek. Ennek következtében az aktív keresők által megtermelt összes jövedelemnek kevesebb, mint negyven százaléka az, ami az adók és járulékok levonása után végül is „hazavihető”.

Az állami újraelosztás és a munkaerőpiac arányainak eltolódása meghozta a maga politikai következményeit is. Az újraelosztásból élők csoportjainak növekedése és homogenizálódása egyben azzal is járt, hogy megnövekedhet a szóban forgó csoportok érdekartikulációs potenciálja. Ez nem jelent egyebet, mint azt, hogy az állami újraelosztás jóléti klientúrája direkt vagy indirekt módon egyre nagyobb mértékben képes hatást gyakorolni a költségvetési prioritásokra.

Az elmúlt években a jóléti újraelosztás keresletét a gazdasági visszaesés következményei, a munkanélküliség és a szegénység növekedése alakították. Az átlagos jövedelmi szinttől leszakadó népesség aránya folyamatosan növekedett. A leszakadás dimenzióit a családi életciklus hullámzásai mellett a képzettségi hiányok, a munkaerőpiaci kapcsolat elvesztése és a kedvezőtlen regionális infrastrukturális helyzet magyarázhatta. A kilencvenes években (legalábbis a megelőző időszakhoz és az ezredforduló utáni periódushoz képest) az újraelosztásra ható demográfiai nyomás kifejezetten enyhének mutatkozott. Ezt még „enyhítette” a családi támogatások átalakítása után bekövetkezett születésszám visszaesés. Számot kell azonban vetni azzal, hogy a demográfiai helyzet jelentősen romlani fog a következő évezredben. A születésszám csökkenése és a jelenleg még viszonylag nagyobb aktív generációk korosodása alaposan felboríthatja a generációk egyensúlyát.

A gazdasági átmenet egyik legfontosabb jellemzője a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése volt. A jövedelmi egyenlőtlenségek igazi növekedése, amelyek a rendszerváltás általánosan elfogadottnak tekintett „fordulónapjánál” sokkal hamarabb növekedésnek indultak, az évtized fordulójának környékén gyorsult fel. A kilencvenes évek markáns jelensége viszont a középrétegek helyzetének folyamatos romlása volt. A mediánjövedelmek „lefelé csúszása” elsősorban azért következett be, mert a reáljövedelmek differenciáltan alakultak ugyan, de évről évre többen voltak azok, akiknek a reáljövedelme esett, azoknál, akiknek a reáljövedelme nőtt. Így összességében a jövedelemeloszlás görbéje balra tolódott. 1998-ban, amikor a legfelső és a legalsó jövedelmi decilis átlagos jövedelmei közötti arány mintegy nyolcszoros, továbbra is az a kérdés, hogy sikerül-e valamilyen módon elérni azt, hogy a középső jövedelmi csoportok és a legmagasabb jövedelmekkel rendelkezők közötti szakadék tovább ne nőjön, hanem inkább csökkenjen. A beindult gazdasági növekedés ugyan megindította a középrétegek egyes csoportjainak felzárkózását, azonban ez a jövedelmi egyenlőtlenségek középső mezőjének differenciálódásával járt együtt. Az alsó középrétegek és a szegények, mint általában, most is csak jelentős késéssel tudnak a növekedési hullámra felkapaszkodni.

A középrétegek helyzetének stabilizálódása azonban az általános növekedési kilátásokon kívül attól is függ, hogy az államháztartást illetően milyen politikák lesznek a dominánsak. Egyfelől abban a tekintetben számít ez, hogy a kormány milyen bér- és foglalkoztatási politikát folytat a közalkalmazottakat és köztisztviselőket illetően. Másfelől pedig nagyon fontos az is, hogy az államháztartás reformja keretében milyen ütemben folyik tovább az állami újraelosztó programok középrétegekről történő „leválasztása”. Bizonyos tekintetben erről volt szó a nyugdíjreform során. Az egészségügyi reformról ma még nagyon keveset tudni, de vannak olyan forgatókönyvek, amelyek a nyugdíjreformhoz hasonló módon képzelik el az egészségügyi rendszer átalakítását.

Mindenesetre az „állam és az állampolgár viszonya” roppant érdekesen alakult az elmúlt időszakban. Egyfelől azt tapasztalhattuk, és egyes közvélemény-kutatási eredmények rendre azt mutatták ki, hogy az állampolgárok nagy és növekvő államban érdekeltek. Más vizsgálatok szerint az állami felelősségvállalással kapcsolatos efféle erős elkötelezettségek „csak addig tartanak”, amíg az ellentételről (az adók és elvonások növekedéséről) nincs szó, és ennyiben „felelősség nélkül” lehet véleményt nyilvánítani.

Az állampolgárok tényleges döntései inkább az utóbbi megközelítés igazát mutatják, és mindenféle pro-állami előítéletre látványosan rácáfoltak. 1998-ban a legkézenfekvőbb bizonyíték erre az újonnan bevezetett magánnyugdíj-programok átütő sikere. Az átlépők aránya eddig, úgy tűnik, még nagyobb mértékben haladta meg a várakozásokat, mint ami az önkéntes pénztárak növekedését jellemezte az elmúlt években.

Nem lehetne azonban azt állítani, hogy az egyéni felelősség és a közösségi szolidaritás közötti határokra vonatkozó egyéni és közéleti morális állásfoglalások a közvéleményben egyértelműek lennének. Éppen ellenkezőleg: miközben a politikai rendszer átalakulásához, a demokrácia formális procedúráinak a gyakorlatba való átültetéséhez nem kellett túl sok idő és a gazdasági rendszer átalakulása is lezajlott mintegy egy évtized alatt, a fent említett viselkedés szabályozó normák letisztulása több időt igényel.

Ebből a szempontból egyébként figyelemre méltó az 1998-as választások egyik fontos tanulsága. Ez pedig az volt, hogy a választási kampányban alapvetően nem a gazdaság teljesítményével kapcsolatos kritikák határozták meg a tematikát, hanem részben a jóléti rendszerekkel (mindenekelőtt az oktatással és az egészségüggyel) kapcsolatos problémafelvetések, a közbiztonság iránti vágy, részben pedig bizonyos spirituális értékekkel kapcsolatos hiányérzet.

A Társadalmi riport 1998 tartalomjegyzékének összeállításakor az vezérelt bennünket, hogy bemutassuk a magyar társadalom szerintünk legfontosabb jellemzőit a rendszerváltás első évtizedének végén. A könyv első fejezete (Vukovich–Harcsa) immár hagyományosan a fontosabb társadalmi jelzőszámok alakulását tekinti át abban a szerkezetben, ahogy azt a korábbi kiadásokban Andorka Rudolf kialakította. A második fejezet a társadalmi struktúra átalakulásával foglalkozik. Amellett, hogy megpróbáljuk nyomon követni a családi életutak alakulását (Kolosi–Sági) és a felkapaszkodás és lesüllyedés mechanizmusait (Habich–Spéder) a kilencvenes évek első felének egyetlen longitudinális adatállománya alapján, valamint adalékokkal szolgálunk annak a folyamatnak a megértéséhez, aminek a révén a fekete gazdaság torzítja a legális érvényesülési formákat (Sik–Tóth), bemutatunk egy olyan megközelítést (Fábián–Róbert–Szivós), aminek az alkalmazásával egészen új dimenzióból nézhetünk társadalmi struktúránkra.

Ebben a bevezetőben is többször beszéltünk arról a fontos szerepről, amit az állami szektor játszik a társadalmi szerkezet alakulásában. Ennek a könyvnek az egyik érdekes „hozzáadott értéke” éppen az, hogy miközben a hazai kutatások többsége a magánszektorra irányul, mi megpróbáltuk áttekinteni a közalkalmazotti-köztisztviselői szektor foglalkoztatottsági helyzetét (Kézdi) és ezzel együtt megpróbáltuk összegyűjteni azokat az információkat, amik a közszektor egyes foglalkozási csoportjaira, a katonákra (Kiss), tudósokra (Bukodi) és a papságra (Tomka-Révai) vonatkoznak.

A társadalmi szerkezet egy sajátos metszetének, a baráti, rokoni, ismerősi kapcsolathálóknak az áttekintése (lásd Angelusz–Tardos, valamint Dávid-Albert tanulmányait) után viszonylag sok helyet szentelünk a jóléti rendszerek és az azokat igénybe vevők jellemzőinek. Ezen belül is a jövedelemeloszlás és a szociálpolitikai támogatások alakulása (Förster–Szivós–Tóth) után egy-egy tanulmányt szentelünk az egészségi állapot jellemzőinek (Polonyi–Lehmann) és az egészségügyi rendszer átalakulási folyamata egyik fontos elemének, a (többé-kevésbé) szabad orvosválasztásnak (Csaba–Gál). Ugyanebben a fejezetben foglalkozunk a nagyon határozott koncepció mentén megreformált nyugdíjrendszer (Gál) és a különösebben nem reformált, ámde jelentősen átalakuló közoktatási rendszer problémáival (Lannert).

Mivel 1998 a választások éve, két tanulmányt is szentelünk a politikai változásoknak. Az egyikben (Tóka) a választói magatartás dinamikájáról, a másikban pedig a választási eredmények regionális eloszlásáról (Mészáros–Szakadát) lesz szó.

A Társadalmi riportnak mindig fontos eleme a különböző kérdésekkel kapcsolatos vélemények és attitűdök kutatása. Most ismét nagy teret szentelünk ennek a témakörnek. A munka-attitűdök (Róbert–Medgyesi) és a gazdasággal kapcsolatos vélemények (Lengyel) mellett részletes elemzések készültek az etnikai előítéletek témakörében (Csepeli–Fábián–Sik és Csepeli–Örkény–Székely–Csere). A társadalom norma- és értékrendszerében fontos szerepet játszó, az igazságossággal kapcsolatos nemzetközi összehasonlítás (Székelyi–Örkény) mellett most sem maradhat ki a kötetből a lelki problémákkal és anómiával foglalkozó részletes tanulmány (Spéder–Elekes–Paksi).

A tanulmánykötet szerkesztői ugyanúgy remélik, hogy a sorozathoz a korábbi években is hű olvasók most is érdekesnek találják a Riportot, mint amennyire bíznak abban, hogy az 1998-as szám újabb híveket szerez a Társadalmi riportnak.

 

Budapest, 1998. szeptember 1.

Kolosi Tamás – Tóth István György – Vukovich György


Társadalmi Riport | Társadalompolitikai Tanulmányok | Műhelytanulmányok, gyorsjelentések | Szerepváltozások | Könyvek munkatársainktól | Munkatársak publikációi | Kiadványrendelés