Vissza a TÁRKI nyitóoldalára
TÁRKI logó Közvélemény- és piackutatás Adatbank Társadalomkutatás Kiadványok Magunkról English

Kiadványok

Társadalmi Riport | Társadalompolitikai Tanulmányok | Műhelytanulmányok, gyorsjelentések | Szerepváltozások | Könyvek munkatársainktól | Munkatársak publikációi | Kiadványrendelés

 

Fábián Zoltán
Tekintélyelvűség és előítéletek

I.1. Bevezetés:
Társadalmi változások és a tekintélyelvűség problémája

A nyolcvanas évektől megfigyelhető volt a tekintélyelvűség, az autoritarizmus témájának és a vele kapcsolatos kérdések reneszánsza a társadalomtudományok különféle területein. Ez esetben ténylegesen reneszánszról beszélhetünk, hiszen a tekintélyelvűség kutatása Adornóék nagyhatású könyvének, a The Authoritarian Personality-nek megjelenése (1950) utáni évtizedben élte virágkorát, majd a 60-as évek elejétől fokozatosan háttérbe szorult a témakör vizsgálata.1

E tendencia hátterében azonban nemcsak a tudomány fejlődésének belső logikája figyelhető meg, hanem az elmúlt évtizedek társadalmi, politikai trendjei is közrejátszottak a dolgok ilyetén alakulásában, hiszen a szóban forgó könyv számos olyan kérdést vetett fel, amely széleskörű érdeklődésre számíthatott a második világháborút követő években, később azonban – több okból kifolyólag – e kérdések elveszítették relevanciájukat. Ezt Samelson egy eredetileg a nyolcvanas évek elején előadásra szánt, és később publikált tanulmányában így fogalmazta meg: „Végül is Az autoritariánus személyiségben rejlő jóslatok vagy félelmek nem igazolódtak be: az engedelmesség »a tekintély válságává« mállott szét, a szexuális elnyomás mindent elárasztó pornográfiává, az antiszemitizmus a militáns Izrael széles körű támogatásává vált, a szűk etnocentrizmus átadta helyét az etnikus ételek dicsőítésének; a merev szexuális szerepek fölengedtek; a homoszexuálisok előbújhattak rejtekükből; a korrupció a magas pozíciókban a napi lapok témájává vált; a magánügyekben való turkálás pedig jó üzletté; úgy tűnt, hogy az F-skála minden tétele értelmét vesztette, legalábbis egy időre.” (Samelson, 1989: 70)

A The Authoritarian Personality (TAP) kulcskérdése ugyanis az volt, hogy egy demokratikus politikai rendszerben – konkrétan a második világháború utáni Egyesült Államokban - milyen mértékű támogatottságra számíthatnak a különféle antidemokratikus ideológiák és nézetek (antiszemitizmus, etnocentrizmus, fasizmus), illetve milyen társadalmi és lélektani mechanizmusok határozzák meg az ilyen ideológiákra való fogékonyságot. A kutatás egyik legfontosabb hozadéka annak a skálának a kidolgozása volt, amelynek nevében az F betű a fasizmusra utalt, s melyről Samelson azt állította, hogy volt olyan időszak, mikor úgy tűnt, az F-skálát alkotó kijelentések értelmüket veszítették.

Milyen konkrét társadalmi változások említhetők, amikor azt állítjuk a fent idézett szerzővel együtt, hogy a fasizmus közvetlen társadalmi veszélyességére hivatkozó tudományos kérdésfeltevés a hetvenes évtized elejére időszerűtlenné vált a nyugat-európai és észak-amerikai társadalomtudományokban? Elsősorban arra a folyamatra utalunk itt, melynek eredményeként kiteljesedtek a polgári társadalomszerveződésnek azon aspektusai, melyek funkciója az egyes társadalmi alrendszereknek (politika, kultúra, gazdaság, civil társadalom, stb.) és ezeken keresztül az egyénnek az autonómiájának biztosítása. Gondoljunk csak az úgynevezett „új típusú” társadalmi mozgalmak (környezetvédelmi, etnikai, feminista stb.) megjelenésére a nyugati társadalmakban, melyeknek hatására újraértelmezésre került a politikai legitimáció problémája a társadalomtudományokban. E napjainkban is aktív mozgalmak az „egyetlen dimenzióra” leszűkített rendszerrel kívántak leszámolni több-kevesebb sikerrel. Politikai törekvéseik nagy része a hetvenes évek végére parlamentáris képviselethez jutott (Szabó, 1985). Ezzel szemben Adorno és a frankfurti iskola más képviselői a negyvenes években úgy gondolták, hogy a „kései kapitalizmus” időszakában a bürokratikus és a piaci célracionalitás törvényszerűen háttérbe szorítja az értékracionalitás(oka)t, és ezáltal a társadalmi fejlődés a kapitalizmus keretei között szükségszerűen valamilyenfajta totalitariánus berendezkedés irányába tart.

Daniel Levinson és Nevitt Sanford a TAP egy későbbi kiadásában az autoritarizmus probléma odüsszeiáját így foglalta össze: „Az ötvenes években sok új eredmény született, de nem fogalmazódtak meg új elméletek és új hipotézisek. A politikai klíma és a társadalmi érdeklődés változása a hatvanas évek folyamán a kutatás számára új irányokat jelölt ki. Napjainkban azonban az inga, úgy tűnik, visszalendül. A nyolcvanas évtized sok szempontból hasonló a negyvenes évekhez, és az autoritarizmussal kapcsolatos jelenségek kutatásra, elméleti újraértelmezésre és társadalmi cselekvésre sarkallhatnak.2

Meloen (1983) holland szociálpszichológus doktori értekezésében egyenesen „autoritarizmus-ciklus”-ról beszél. Az Egyesült Államokban a hetvenes évek végéig lebonyolított vizsgálatok adatainak idősoros elemzése révén azt találta, hogy az F-skála pontszámok átlaga az ötvenes években tetőzött („hideg háború-hatás”), majd a hatvanas évekbeli mélypont után a hetvenes években ismét emelkedni kezdett. Hasonló trendről számolt be kanadai egyetemistákkal kapcsolatban Bob Altemeyer (1988) kanadai kutató az F-skálával lényegében ekvivalens jobboldali tekintélyelvűség (RWA) skálával végzett vizsgálatai alapján: 1973 óta a nyolcvanas évek második feléig az RWA pontszámok átlaga növekedett.3

A tekintélyelvűség problémája iránti megújuló érdeklődés okainak számbavételekor is érdemes figyelembe venni azokat a társadalmi és politikai változásokat, melyek a kérdéskör relevanciáját indokolják. Az egyik fontos tényező a kelet-európai demokratikus átalakulás, amely időlegesen nemzetközi léptékű jobbratolódást váltott ki a politikában. Az átalakuló országok zömében a rendszerváltás nyomán jobboldali, konzervatív kormányok váltották fel a korábbi kommunista kormányokat. A nyugat-európai baloldali pártoknak ezzel párhuzamosan a jóléti állam válságával kellett szembesülniük, és újra kellett fogalmazniuk ideológiájuk és társadalompolitikájuk számos, korábban alapvető fontosságúnak ítélt elemét.

A politikai kultúra világa szükségképpen a történeti kontinuitáson alapul. A kontinuitást a különböző történeti korszakokban szocializálódott generációk egymásutánisága jeleníti meg (Stumpf, 1996). Sok megfigyelő úgy látta, a közép-európai régió a kommunizmus elvetése után nem tud másra hagyatkozni, mint a második világháború előtti időszak gyenge demokratikus tradíciókon alapuló politikai kultúrájának folytatására. „Amikor a szociológus kommentátor 1989-1990-ben megkísérelte, hogy előre jelezze a politika várható fordulatait, úgy érezhette magát, mint néző a színházban, a függöny felgördülése előtt. Jó néhányan törtük a fejünket, mi zajlik a függönyök mögött negyven év államszocialista kísérlete után, egy olyan kor után, amikor a népi politikai akarat választásokon vagy más nyilvános fórumon való kinyilvánítására nem volt lehetőség. Nos, amikor 1990 márciusában-áprilisában a függöny végre negyven év szünet után felgördült, nem kevesen megrökönyödve tapasztaltuk, hogy a függöny mögött egy »csendélet« konzerválódott, mintha ugyanonnan indulna a magyar politika, ahol negyven évvel korábban megakadt; mintha negyven év államszocializmusa nyomtalanul tűnt volna el a magyar politika történetéből.” (Kolosi et al., 1991: pp. 6-7) A jugoszláviai háború kitörése után pedig felmerült annak a veszélye, hogy a nacionalizmus, az antiszemitizmus, és a szélsőjobboldaliság a demokratikus átalakulás kerékkötőivé is válhatnak e régióban, s éppen ezek azok a jelenségek, melyek annak idején Adornóék berkeley-i csoportját és az őket követő kutatók ténykedését is motiválták. „A volt kommunista országokban ma olyan folyamatok zajlanak, amelyek következményei hasonlítanak a 19. századi modernizáció kiváltotta konfliktusokra. Nemcsak a korábbi politikai rendszer omlott össze, hanem megrendültek a szerzett státuszok és a hozzájuk kapcsolódó identitások, megváltoztak a társadalmi csoportok felemelkedésének és lesüllyedésének esélyei, érvényüket vesztették korábbi szabályok és normák, sokszor kiszámíthatatlanokká váltak a társadalmi cselekvés korábban jól kalkulálható következményei. Kiderült, hogy egyrészt ma is elevenek rég kihaltnak vélt ideológiák, másrészt az események alakulásában váratlanul döntő szerepet kapnak olyan attitűdök, magatartásformák, amelyek a szovjetrendszer korábban rejtve maradt produktumai. Teret nyitnak-e újra az átmenet megrázkódtatásai a politikai antiszemitizmus előtt Magyarországon?” - teszi fel a kérdést Kovács András (1997: p. 11) az antiszemitizmusról szóló könyvében. Hasonló kérdésfelvetést fogalmazott meg K. Postma (1996), aki a magyarországi rendszerváltás társadalmi hatásainak és az előítéletes (cigányellenes és antiszemita) attitűdök összefüggésének longitudinális vizsgálatára vállalkozott.

A hidegháború végével a hagyományos ellenségképek megszűntek, az ennek nyomán támadt űrt sokan új ellenségekkel töltenék be. Nem véletlen, hogy az Amerikai Egyesült Államokban akkor terjedtek el a „keresztény jobboldal” ideológiájával átitatott katonai milíciák, mikor a kommunizmus, mint legfőbb ellenség megszűnt. Ezek a szervezetek most az „USA szuverenitására fegyverrel törő” ENSZ-ben, a zsidó bankárokban, a szabadkőművesekben, stb. találják meg paranoid szükségletük tárgyát. Az amerikai keresztény jobboldal egyik vezetőjének, Pat Robertsonnak 1991-ben írt könyvét magyarul is kiadták.4

Ebben a szerző egy ördögi összeesküvést leplez le, melynek főszereplői az ENSZ és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, melyek a kereszténység és az USA elpusztítására törnek. 1994 februárjában több montanai kisvárosban hisztérikus gyűléseket tartottak, melyeken a készülődő idegen katonai invázió bekövetkeztétől tartva milíciák szervezését szorgalmazták. Többen ugyanis idegen katonai helikoptereket és más hadi felszereléseket láttak az ország különböző pontján, melyeket az ENSZ fegyveresei biztosítottak (Junas, 1995). A különféle militáns populista mozgalmak veszélyessége igazából csak az oklahomai robbantás után vált nyilvánvalóvá a szélesebb közvélemény számára is, és keltette fel az érdeklődést e mozgalmak társadalomlélektani háttere iránt (Altemeyer, 1996).

Oroszországban, ahol a kommunizmus hosszú történeti múltra tekinthet vissza, a politikai szélsőségek között bal- és jobboldalon egyetértés mutatkozik az elutasítandó külcsoportok tekintetében (a „Nyugat”, kapitalisták, zsidók, stb.). A vörös és barna tekintélyelvűség hasonlósága itt nem pusztán teoretikus kérdésként jelent meg, hanem közös utcai demonstrációkban vált hétköznapi evidenciává. Gereben Ágnes (1996) Oroszországról írt elemzésében erről így ír: a vörösbarna ideológia hívei „egyre növekvő befolyással agitálnak a szólásszabadságon és más emberi jogokon kívül egyelőre csak szegénységet és súlyos gondokat hozó demokratikus fejlődés ellen, a nemzeti, sőt faji felsőbbrendűség, a Nyugattal szembeni paranoiás gyűlölet, a xenofóbia, az antiszemitizmus politikai programjával. Nem előzmény nélkül, hiszen a be- és elzárkózás, a felsőbbrendűség tudata, a másság megvetése, majd üldözése az 1920-as évek végétől egyre fontosabb elemévé vált az egykori bolsevik egyenlőségeszme helyébe lépő totális állami ideológiának” (p. 102). A szovjetunióbeli peresztrojkáig azonban a baloldali tekintélyelvűségre vonatkozó kérdéseket nem lehetett az államszocialista országokban vizsgálni. Ezért a tekintélyelvűség kérdéskörének Közép- és Kelet-Európában nem pusztán társadalompolitikai aktualitása van. Adornóék művét az eltelt majd' 50 év alatt Nyugat-Európában és Észak-Amerikában szociológus és pszichológus hallgatóknak több generációja ismerhette meg egyetemi tanulmányai során. Így a könyv elgondolásai közül jó néhány ma már az értelmiségi közgondolkodás (reflektálatlan) részét képezi (Altemeyer, 1981). A volt szocialista országokban a The Authoritarian Personality „tiltott gyümölcs” volt, így megkésett és korlátozott hatása lehetett csak a társadalomtudományi gondolkodásra. A kialakult helyzetet így jellemezte egy szovjet-amerikai szerző trió: „A Homo Sovieticus létezése a marxista-leninista ideológia diktátuma volt, és ennek az embertípusnak »különleges« természetet tételeztek. Következésképpen a Nyugaton kialakított fogalmi konstrukciók átvételét és az empirikus nemzetközi összehasonlító vizsgálatokat hivatalosan kiátkozták. Az olyan fogalmakat, mint az autoritarizmus és velejárói, az etnocentrizmus és az antiszemitizmus, egyszerűen nem vették figyelembe, mivel ezek különösképpen alkalmasak lettek volna a szovjet ember negatív vonásainak leleplezésére. A szovjet pszichológusok számos generációja a tekintélyelvű személyiséget és annak korrelátumait úgy tekintette, mint olyanokat, melyek pusztán csak a nyugati társadalmi valóság leírására alkalmasak, és nem állnak kapcsolatban a szovjet szocialista társadalommal” (McFarland et al., 1993). Magyarországon a hatvanas évektől a hatalom egyik legfontosabb törekvése a társadalom depolitizálása volt (vö. Fábián, 1992). Ezt többek között lazább ideológiai kontrollal valósította meg, s így a társadalomtudományok a környező szocialista országokhoz képest nagyobb kutatási szabadságot élvezhettek. Különféle okokból a magyarországi szociológia professzionalizálódásának egyik jellemzője az volt, „hogy az 1960-as évek eleji újjászületése után a magyar szociológia figyelme (…) először a struktúrák felé fordult, ezeknek a kutatásában érte el a legjelentősebb eredményeket, és csak később erősödött meg a mikrojelenségek és a kulturális, valamint tudati jelenségek kutatása.” – írta a hazai szociológia közelmúltban elhunyt doyen-je, Andorka Rudolf (1997: p. 26) összegző kötetében. Az előítéletesség empirikus kutatása az emlékezetes „három T” politikájában a „tűrés” és a „tiltás” határmezsgyéjén helyezkedett el, míg az autoritarizmus tárgyköre egyértelműen ideológiai tabukba ütközött. Ennek ellenére jelentős kezdeményezések születtek az előítéletesség vizsgálatában: pld. a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban a nemzettudattal és a cigányokkal kapcsolatos felmérések folytak már a hetvenes évek elejétől (vö. Csepeli, 1992; Lázár, 1996). Tulajdonképpen az antiszemitizmus kérdése és a cigányság társadalmi helyzetének szisztematikus feltárása voltak azon témák, melyre a hatalom hisztérikusan reagált.5

A tekintélyelvűség esetében pedig azt is figyelembe kell venni a politikai tiltás mellett, hogy – mint kifejtettük – a nyugati társadalomtudományban sem volt a hetvenes években az autoritarizmus egy központi fogalom. Ugyanakkor a magyarországi szociálpszichológia oktatásában kellő figyelmet szenteltek a témának, s a The Authoritarian Personality egy rövid részlete, illetve kapcsolódó kutatási beszámolók magyar nyelven is olvashatók voltak.6 Ezeket az előzményeket figyelembe véve, a mindinkább önállósodó diszciplína, a politikai pszichológia hazánkban is jó eséllyel számíthat arra, hogy az autoritarizmus fogalma szervesen integrálódhat e tudományterület eszköztárába (Lányi, 1996).

A nemzeti kereteket meghaladó integrációra törekvő fejlett országokban felerősödtek az elzárkózáspárti, idegengyűlölő ideológiák, és a társadalmi feszültségek neorasszista indulatok formájában is felszínre törtek. Nyugat-Európában, egy időben a Berlini Fal leomlásával, a növekvő mértékű gazdasági és politikai menekültáradat elvezetett a bevándorlási politika megszigorításának felvetéséhez. A multikulturális társadalom eszménye és a társadalmi feszültségekkel terhes valóság közötti diszkrepanciát Németország és ezen belül az egykori NDK példája is jól szemlélteti; a kilencvenes évek elején egyszerre elszaporodó idegenellenes akciókat egyes városokban a polgárok többsége csendes közönnyel szemlélte. Ugyanakkor a német társadalom tekintélyes hányada hatalmas utcai szolidaritási gyűléseken állt ki a rasszizmus és a neofasizmus újabb megnyilvánulásaival szemben (vö. Watts, 1996).

Az „új jobboldal” megerősödése azonban nem a kelet-európai államszocialista rendszerek összeomlásával vette kezdetét, hanem már a hetvenes évek végétől érezhető volt Nyugat-Európában. Újszerűsége abból fakadt, hogy két olyan fejleményre reflektált, amely a második világháború utáni időszakot jellemezték. Egyrészt a bevándorlók, politikai menekültek és vendégmunkások nagy tömegének megjelenéséről, és ennek nyomán az ún. multikulturális társadalmak kialakulásáról, másrészt pedig a nemzetállami kereteken túllépő gazdasági és politikai integrációs folyamatokról van szó. Az új jobboldal nacionalizmusa a régi típusú nacionalizmussal ellentétben nem más nemzetek ellen irányul, nem használja a hagyományos rasszizmus biológiai, genetikai érveit, és nem azonosul feltétel nélkül a nemzetállammal, sőt sok esetben ellenséges azzal.

A régi típusú nacionalizmussal szemben az újabb keletű nacionalizmus ellenségét a társadalmon belüli csoportokban jelöli meg: a bevándorlók diaszpórái, marginális társadalmi csoportok és a hagyományos etnikai kisebbségek válnak az elsődleges célcsoportokká. A Nyugat-Európában tipikus államnemzeti nacionalizmust felváltó új nacionalizmus szemléletében a nemzetiség (nationality) és az állampolgárság (citizenship) fogalma szétválik, látszólag hasonlóan a kelet-európai kultúrnemzeti nacionalizmushoz. A nemzeti hovatartozás jogi-politikai síkról fokozatosan az életforma közösségén alapuló identitás kérdése lesz. Az új nacionalizmus nem asszimilációt hirdet a kulturális felsőbbrendűségre hivatkozva, hanem ellenkezőleg: a kulturális különbségek abszolutizálására törekszik. Az államnemzeti nacionalizmus etnokulturális, identitás alapú nacionalizmussá történő átalakulásának legfőbb oka azonban nem a bevándorlás mértéke, avagy az európai integráció előrehaladottsága, hanem a jóléti államok mélyebben gyökeredző válsága. A második világháborút követően kiépült jóléti állam, mely a polgári és a politikai jogok mellett szociális jogokat garantált polgárainak, elsimította az osztálykonfliktusokat. A nyolcvanas évek elejétől egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a jóléti államok nem képesek fenntartani jóléti szolgáltatásaikat, és neoliberális, restriktív gazdasági megoldásokhoz folyamodtak. Az új típusú nacionalizmus tulajdonképpen a jóléti állam válsága nyomán kialakult társadalmi elégedetlenségnek adott populista megfogalmazást, és ennek összefüggését az autoritarizmussal viszonylag korán felvetették (Meloen et al., 1988).

Nyilvánvaló, hogy Magyarország mind a jóléti rendszer, mind pedig a nemzettudat fejlődése szempontjából eltérő utat járt be, ugyanakkor számos ponton hasonló tendenciákat tapasztalunk. A jóléti állam, függetlenül attól, hogy „koraszülöttnek” (Kornai János) tartjuk vagy sem, Magyarországon is válságba került a kilencvenes évek elejére. Ez a válság az átalakulás kedvezőtlen társadalmi következményeiben - kiváltképp a munkanélküliség kiterjedésében és az elszegényedésben - nyilvánult meg. Az alapvetően etnokulturális magyar nemzettudat a hetvenes-nyolcvanas években államnemzeti vonásokat is felvett. Paradox módon azonban a magyar nemzettudat államnemzeti vonásai mögött a „jóléti sovinizmus” jelei is felfedezhetők, hiszen az állampolgárság és a nemzetiség közötti egyenlőségjel a határon túli magyar kisebbségek kizárására is alkalmas. A nyolcvanas években a menekülteknek egyetlen nagy csoportja volt Magyarországon, az erdélyi magyaroké, s a velük kapcsolatos attitűd-vizsgálatok eredményei a jóléti sovinizmus és a nemzettudat fenti összefüggésére utaltak (Csepeli és Závecz, 1992).7

A fentiek tükrében nem meglepő, hogy inkább az európai társadalomtudományban (elsősorban Hollandiában és Németországban) figyelhető meg fokozottabb érdeklődés a tekintélyelvűség témája iránt napjainkban, míg az 50-es és a 60-as években ez inkább az Egyesült Államokra volt igaz. Mi sem szemlélteti jobban a The Authoritarian Personality megjelenését követő hatást az USA társadalomtudományára, mint az a tény, hogy az autoritarizmus mérésére szolgáló F-skála 1954 és 1965 között négy prominens amerikai szakfolyóiratban (American Journal of Sociology, American Sociological Review, Social Forces, Sociometry) a leggyakrabban felhasznált mérőeszköz volt a népszámlálásokban használatos Edwards-féle foglalkozási státusindexet követően (Bonjean et al. 1967:13). A hetvenes évektől azonban egyre ritkábbak az autoritarizmussal kapcsolatos közlemények mind az európai, mind pedig az amerikai kontinensen. Az Egyesült Államokban még a nyolcvanas évek végén is szinte teljességgel hiányzik a téma a szociológia főáramából.8 A szociálpszichológiát pedig ebben az időszakban uralták el a kísérleti és a kiscsoportos vizsgálatokra építő „mini-elméletek”. Európában viszont jórészt a fent leírt társadalmi és politikai változások hatására a politikai pszichológia, a szociálpszichológia és a politikatudomány az elmúlt évtizedben „leporolta” az USA-ban már-már elfeledni látszott autoritarizmus koncepciót, hogy segítségével régi-új társadalmi kihívásokra keressen választ: Hogyan magyarázható az előítéletes attitűdökre való fogékonyság? Miképpen ágyazódnak be az ilyen attitűdök a politikai ideológiákba? Milyen elvek szerint szerveződnek a társadalmi-politikai attitűdök? A társadalmi és pszichológiai tényezők milyen kölcsönhatásban állnak egymással a politikai cselekvés magyarázatában, és hogyan nyilvánulnak meg e tényezők a politikai rendszer különböző színterein? Olyan kérdések ezek, melyek különféle megfogalmazásokban régóta foglalkoztatják a társadalomtudományokat, de legélesebben éppen a két világháború közötti Európában vetődtek fel a fasizmus és a jobboldali diktatúrák hatalomra kerülésével egyidejűleg.

A tudományos érdeklődés megújulását jelzi a témával foglalkozó szociálpszichológiai, politikai pszichológiai közlemények és a tudományos tanácskozások növekvő száma. A folyóiratok közül érdemes külön megemlíteni két viszonylag újabb, Magyarországon kevésbé ismert orgánumot: a Political Psychology-t és a Politics and the Individual-t, melyek rendszeresen teret szentelnek az autoritarizmussal kapcsolatos tanulmányoknak. Jellemző adalék az is, hogy a nyolcvanas évek első felében szervezett nemzetközi tanácskozást (International Conference on Authoritarianism and Dogmatism, Potsdam, NY: 1984. október 13-14), a részvevők egyike még „az igaz hívők gyülekezeteként” aposztrofálta (Stone, 1993: p. 170). 1990-ben viszont a Nemzetközi Politikai Pszichológiai Társaság (International Society for Political Psychology) éves washingtoni gyűlésének központi témája a TAP publikálásának 40 évfordulója volt (Meloen, 1991). A tanácskozáson megjelentek a témakör nagy doyen-jei (Daniel Levinson, Richard Christie, Brewster Smith, Donald Campbell). A szakmai érdeklődés középpontjában ezen a tanácskozáson már a szovjet-amerikai kutatócsoport beszámolója állt (McFarland et al., 1990).

 

***

 

A továbbiakban ismertetjük azt, hogy milyen európai és észak-amerikai előzmények állnak A tekintélyelvű személyiség (TAP) vizsgálatának hátterében. (I. 2. rész) Eközben bemutatjuk a téma történetével foglalkozó szakirodalom legújabb eredményeit, melyek a TAP előzményeinek sokáig rejtve maradt szálait tárták fel. Ismertetjük a TAP fő kérdésfelvetéseit, eszközeit és ellentmondásait (I. 3. rész), valamint a mű kritikai recepcióját, majd röviden kitérünk az autoritarizmus-kutatás alternatív fogalmi kereteinek (Eysenck, Rokeach, Altemeyer) összefoglalására (I. 4. rész).

A második részben empirikus elemzések találhatók. 1994-ben olyan adatfelvételt bonyolítottunk le munkatársaimmal – Erős Ferenccel, Enyedi Zsolttal és Fleck Zoltánnal - melynek során Magyarországon első alkalommal vizsgáltuk kérdőíves módszerekkel az antiszemitizmus különféle típusainak magyarországi elterjedtségét, és összefüggéseit más előítéletes attitűdökkel, valamint a politikai-ideológiai tagoltság különféle dimenzióival.

Mint jeleztük, több okból kifolyólag sem végeztek Magyarországon empirikus kutatásokat a tekintélyelvűség témájában. 1994 és 1997 között lebonyolított vizsgálat-sorozatunkban lehetőség nyílott arra, hogy az Adorno-féle F- (és részben Altemeyer RWA-skáláját) országos reprezentatív adatfelvételek kérdőívében szerepeltessük. A könyv második részében tehát a következő kérdésekre próbáltunk választ találni:

  • Milyen eloszlási jellemzői vannak a Magyarországon tradicionálisnak számító etnikai előítéleteknek (antiszemitizmus, cigányellenesség), illetve miképpen változott az átalakulás folyamán az előítéletes gondolkodás újabb formája, az idegenellenesség? (II. 1. rész)
  • Milyen generációs különbségek figyelhetők meg a cigányellenességben és a külcsoportok megítélésében?
  • Az etnikai előítéletek magyarázatában milyen szerepe van a tekintélyelvű beállítottságnak, függetlenül az autoritarizmussal kapcsolatos társadalmi-demográfiai tényezőktől (jövedelem, iskolai végzettség, életkor, stb.)?
  • Mennyiben szorul módosításra a tekintélyelvűség klasszikus, pszichodinamikus magyarázata az autoritarizmus feltárt szociológiai összefüggéseinek tükrében, és miképpen használható fel az autoritarizmus fogalma az átalakulás társadalomlélektani értelmezésében? (II. 2. rész)
  • Milyen viszonyban állnak egymással az előítéletek, a tekintélyelvűség és a politikai-ideológiai tagoltság különböző dimenziói? (II. 3. rész)

Ez utóbbi kérdést úgy vizsgáljuk meg, hogy szembeállítjuk a szakirodalom két legelterjedtebb hipotézisét. Az első, a TAP ún. „autoritarizmus hipotézise” szerint a politikai bal-jobb dimenzió mentén a jobboldal felé haladva a tekintélyelvűség szintje lineárisan növekszik. A másik, sokat vitatott ún. „totalitarizmus (másképpen: extrémizmus) hipotézis” szerint a bal- és jobboldali szélsőségek egyaránt autoriter beállítottságúak.

Jegyzetek

1. A következőkben a kötet 1969-es kiadására hivatkozunk majd (Adorno et al., 1969). A korai vizsgálatokról lásd (Christie és Cook, 1958; Bonjean, et al., 1967).

2. Levinson, Daniel és N. Sanford. 1982. The Authoritarian Personality. (rövidített kiadás) New York: Norton. Idézi Sanford (1986). Megjegyzés: A következőkben is lábjegyzetben közlöm a másodlagos hivatkozások bibliográfiai adatait, a könyv végén a felhasznált irodalom jegyzéke található.

3. Altemeyer (1996: p. 57) legutóbbi könyvében arról számolt be, hogy az RWA-skála átlagának 1987-es tetőzése után a kilencvenes évek elejéig ismét csökkenés mutatkozott.

4. Robertson, Pat. 1993. Az új világrend. Budapest: Hit Gyülekezete. A kiadás magyar vonatkozású politikai pikantériáját az adja, hogy a fordítás lektora egy szabad demokrata politikus, Hack Péter.

5. Több magyarországi antiszemitizmussal kapcsolatos írás, melyek az 1948 utáni „zsidókérdést” elemezték, csak külföldön vagy szamizdatban jelenhetett meg. Lásd például Várdy Péter. 1982. „Befejezetlen múlt – mai magyar valóság.” in: Belső tilalomfák. Hollandiai Mikes Kelemen Kör. pp. 81-146. Az első magyarországi empirikus cigányvizsgálat vezetőjét, Kemény Istvánt a 70-es évek elején emigrációba kényszeríttették, mert vizsgálatai a szegénységgel kapcsolatos ideológiai tabukba ütköztek (vö. Fábián, 1994A). Nem véletlen tehát, hogy az első nem szamizdatban publikált társadalomtudományi elemzések az antiszemitizmusról a rendszerváltással egy időben láttak napvilágot (Kovács, 1989; Csepeli, 1990A).

6. A The Authoritarian Personality-ből magyarul Adorno egyik fejezete („Típusok és tünetegyüttesek”) jelent meg egy, Csepeli György (1980: pp. 237-298) által szerkesztett kötetben. A témával kapcsolatosan lásd még a Hunyady György által összeállított egyetemi jegyzetet, amely a TAP egyik szerzőjének a tanulmányát közli a Berkeley-i vizsgálatról (Sanford, 1973). A téma elmélettörténeti és kritikai feldolgozását adja Erős (1986), továbbá a fasizmus társadalomlélektani értelmezéséről lásd Erős 1984-ben megjelent tanulmányát (Erős, 1993B).

7. A nacionalizmus újabb trendjeivel kapcsolatban lásd a Sociological Research Online címu internetes folyóirat tematikus írásait (Rex, 1996; Delanty 1996) illetve Eros (1993A) és Fábián (1993A) írását.

8. 1986 és 1990 között az első két említett szociológiai folyóirat (AJS és ASR) egyetlen olyan empirikus elemzést sem közölt, melyben F-skálát használtak fel (vö. Fábián, 1993B). Ugyanezt találta az ASR 1981-87 közötti időszakában Miller (1991).


Társadalmi Riport | Társadalompolitikai Tanulmányok | Műhelytanulmányok, gyorsjelentések | Szerepváltozások | Könyvek munkatársainktól | Munkatársak publikációi | Kiadványrendelés